A politikának alapvető eleme a konfliktus. Sőt, van olyan felfogás, amely szerint kifejezetten azok a kérdések tekinthetők politikai kérdésnek, amelyek körül társadalmi konfliktus alakul ki. Az a kérdés, amelyikkel kapcsolatban konszenzus jön létre, egyszerűen kikerül a politikai térből (vagy ha mindig is egyetértés uralkodott körülötte, eleve be sem kerül oda). A kiélezett politikai konfliktusok tehát a demokráciának is jellemzői. Éppen ez különbözteti meg a diktatúrától: az utóbbi kiszorítja a politikai térből a társadalmi konfliktusokat, mert ellehetetleníti azoknak a szereplőknek vagy csoportoknak a fellépését, amelyek nyíltan szembehelyezkednek a hatalommal.
A Fidesz mindig is jól értette a politikának ezt az oldalát; már csak szervezeti okokból adódóan is sokkal jobban, mint az alkuk és kompromisszumok sokaságára berendezkedett (poszt)szocialista pártelit. Orbán Viktor előszeretettel vállalt különböző konfliktusokat, mi több, második és harmadik kormányzását alapvetően erre építette. Ezeket a konfliktusokat pedig a Fidesz lehetőség szerint arra használta fel, hogy politikai ellenfeleit vállalhatatlan pozícióba kényszerítse: hogy elmondhassa, az ellenzék a bankok oldalára állt, a multik oldalára állt vagy éppen arra készül, hogy meghiúsítsa a rezsicsökkentést. Ugyanez történt a migráció esetében is, amelyben Orbán Viktor jó ütemérzékkel látta meg a számára kifejezetten termékeny konfliktus lehetőségét.
A migráció körüli „vitát” a Fidesz nagyjából abban a pillanatban megnyerte, amikor baloldali aktivisták megrongálták az első kék plakátokat. A konfliktus adott volt, az ellenzék ismét hagyta magát vállalhatatlan pozícióba kényszeríteni, a bevált recept pedig olyan jól működött, hogy a kormánypárt megerősödve jött ki a két elbukott időközi választáshoz vezető negatív spirálból. Ezek után nem meglepő, hogy Orbán Viktor 2015 közepétől kormányzása súlyponti kérdésévé tette a migráció problémáját, sőt gyakorlatilag mindent erre az egy lapra tett fel. 2016 elejére azonban valami megváltott. Egyrészt az uniós–török-paktum következtében megszűnt az országra nehezedő közvetlen migrációs nyomás. Másrészt megszűnt a belpolitikai konfliktus: nem maradt olyan komolyan vehető magyar politikus, aki „migránspárti” álláspontot képviselt volna.
A Fidesznek innentől kettős mutatványt kellett végrehajtania. Egyrészt a migráció Magyarországot közvetetten és csak hosszú távon érintő folyamatát közvetlen és azonnali (élet)veszélynek kellett láttatnia – ebből fakadt az egymást követő propagandakampányok számos abszurditása. Másrészt, elsősorban az országgyűlési választásra tekintettel, továbbra is fenn kellett tartania azt a látszatot, mintha nem csupán nemzetközi, de belpolitikai konfliktus is lenne ebben a kérdésben. Ezt a célt szolgálta a 2016-os népszavazás, és ezért ábrázolták a választási kampányban az ellenzék vezetőit kerítésbontókként, idegen ügynökökként, akiknek győzelmük esetén első dolguk lenne migránsok százezreit betelepíteni Magyarországra. Ezek nyilvánvaló hazugságok voltak, de működtek: kijelölték a választás belpolitikai tétjét, amivel hozzájárultak a Fidesz nagyarányú mozgósításához.
A kormányzat tehát adófizetői forintok milliárdjait költötte arra, hogy a maga számára kedvezően alakítsa a politikai napirendet, és egy olyan problémát tartson bő két évig annak középpontjában, majd tegyen meg a választási kampány súlyponti kérdésévé, amely körül nem volt valódi belpolitikai konfliktus. Ez már önmagában is védhetetlen, de ennél jóval több történt. A „migránskérdés” állami-kormányzati tematizálása gyakorlatilag minden természetesnek mondható konfliktust kiszorított a politikai térből, és ezzel végletesen kiüresítette a magyar közéletet. És itt nem pusztán a szakpolitika teljes felszámolásáról van szó – annak már az előző ciklus végére leáldozott. Hanem arról, hogy ma a magyar választók jelentős részét közvetlenül érintő problémák meg sem jelennek a politikai versenyt alakító tényezőkként, nemhogy bármiféle megoldás születne rájuk.
Magyarországon természetesen nincs diktatúra: a Fidesz nem fojtja el, sőt számos esetben maga generálja a kormány és ellenzék közti konfliktust. A jelek szerint azonban demokratikus körülmények között is előállhat olyan helyzet, amikor a hatalom mintegy depolitizálja a nyilvánosságot – abban az értelemben, hogy nem ad esélyt sem az ellenzéki pártok, sem a civil vagy érdekvédelmi szervezetek számára az általuk relevánsnak gondolt viták lefolytatására. Többek között ez magyarázza a Fidesz újabb kétharmados győzelmére adott, igen kiélezett ellenzéki reakciókat és a követeléseiket tekintve körvonalazatlan tömegtüntetéseket. Mindez pedig kijelöli azt a feladatot, amely az ellenzéki pártok vagy mozgalmak előtt áll: nem csupán vissza kell hozniuk a közbeszédbe az onnan kiszorult kérdéseket, hanem meg kell győzniük a támogatóikat arról, hogy a politika róluk és nekik is szól – nem csak azokról és azoknak, akik a Fideszre szavaztak.
(Fotó: MTI)
Kövesd az oldalt a Facebookon is: kattints ide!
