Mi, magyarok sohasem kaptuk készen a szabadságot. Újra és újra meg kellett küzdenünk érte, ezek a küzdelmek pedig ritkán voltak sikeresek, de sohasem voltak hiábavalók. Ezt idézi fel legtöbb nemzeti ünnepünk, és erre tanít bennünket a történelmi emlékezet. Küzdeni azonban nemcsak a politikai közösség egészének szabadságáért lehet és kell, hanem az egyéni szabadságért is. Némi iróniával akár azt is mondhatjuk, szerencsés időket élünk, mert olyan kormányunk van, amely az utóbbi leckét is megtanítja nekünk. Ma ugyanis a saját bőrünkön érezzük, hogy az egyéni szabadságot sem kapjuk készen soha, hanem újra és újra meg kell küzdenünk érte.

Tudjuk, hogy a retorika szintjén a kormány is folytonos szabadságharcot hirdet Brüsszel, az ENSZ vagy éppen a Soros-hálózat ellen. Ez a szabadságharc a „magyar nép” érdekében zajlik, s hogy mi a nép érdeke, azt egyedül Orbán Viktor képes helyesen felismerni (még a népnél is jobban). Aki ezt vitatja, az értelemszerűen a nép érdekével ellentétesen cselekszik, s ezzel önként kiiratkozik a politikai közösségből. Ezért a nép ellenségének tekinthető, s mint ilyen bátran listázható, idegen ügynöknek bélyegezhető, politikailag és egzisztenciálisan ellehetetleníthető. Mi sem természetesebb ennél, ha elfogadjuk, hogy a nép akarata az általa választott erős vezető akaratában nyilvánul meg. Ez is egyfajta felfogása a demokráciának, még ha kissé perverz – valamivel szakszerűbben: illiberális vagy populista – felfogása is, melyet a Fidesz-közeli új elit képvisel.

A demokrácia ebben a formájában nem más, mint amitől Tocqueville és más klasszikus szerzők óva intettek: a többség zsarnoksága. Van azonban egy másik felfogása is a demokráciának, amely szerint a választott vezetők állandó ellenőrzésre szorulnak. Egyrészt azért, mert ők is épp oly esendők – és akkor még finoman fogalmaztunk –, mint minden ember. Másrészt azért, mert a sokat emlegetett népnek egy jelentős része biztosan nem rájuk szavazott, és ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez a liberális demokrácia, amelynek esetében a „liberális” jelző nem valamiféle konkrét politikai-ideológiai irányzatot jelent. Hanem csak annyit, hogy olyan demokráciáról van szó, ahol a kisebbségben maradt vélemények képviselőit erős intézmények védik a többség uralmával szemben (nem véletlen, hogy e felfogás hívei gyakran klasszikus konzervatívok).

Lehet vitatkozni arról, hogy az illiberális vagy populista berendezkedés, amelynek elsődleges célja az említett intézményes garanciák felszámolása, egyáltalán demokrácia-e. Az viszont vitathatatlan, hogy a hatalom birtokosaiban, legyenek bár mégoly demokratikusan választottak, mindig megvan a hajlam a helyzetükkel való visszaélésre. A rendszerváltás utáni Magyarországon sem a Fidesz tett elsőként kísérletet a gazdasági és a politikai verseny öncélú torzítására, csak a korábbi – jellemzően koalíciós – kormányok nem voltak ennyire centralizáltak és hatékonyak. S a jobb- és baloldal törzsi háborúinak korában sajnos túl könnyen megfeledkeztünk arról, mennyire fontos a hatalom észszerű korlátozása – különösen, ha épp a „sajátjaink” vannak hatalmon.

Aki a negyedik Orbán-kormány – avagy a NER 3.0 – sokszínű ellenzékének soraiban találja magát, az feltehetőleg eleve fogékonyabb az egyéni szabadság védelmezésének kérdésére. Fontos azonban, hogy ez a fogékonyság ne csupán a jelenlegi helyzetre korlátozódjon. Ennek a kormánynak a leváltása természetesen legitim politikai cél, de ennél lényegesen fontosabb annak a leckének a megtanulása, hogy a kormányzati hatalom mindenkor ellenőrzésre szorul. Vagyis egy következő, más színezetű kormányt sem ment fel az egyéni szabadság korlátozására tett kísérletek alól az általa képviselt, akár a Fidesszel szemben felvállalt értékekre és érdekekre – például a nagyobb társadalmi szolidaritásra – való hivatkozás. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, legyen az bármilyen színezetű, bármilyen hivatkozási alappal rendelkező parlamenti többség zsarnoksága.

Ma ezt a maga nyers valóságában tapasztalhatjuk meg, amikor az újabb alkotmányozó többséggel rendelkező kormányzat az őt ellenőrizni képes intézmények további gyengítésére készül. Erre a hazai ellenzéknek – ideértve annak parlamenti és parlamenten kívüli részét – még nincs, és valószínűleg egyhamar nem is lesz megfelelő válasza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekünk, állampolgároknak ne kellene hozzáfognunk a saját feladatunkhoz. Amíg nem kezdünk el másképpen gondolkodni a politikáról és a hatalomhoz való viszonyunkról, addig aligha bízhatunk kedvező változásban. Hiszen akik nem gondolkodnak szabadon, hogyan is lehetnének szabadok?

(Fotó: 24.hu)

Kövesd az oldalt a Facebookon is: katt ide!