Az áprilisi választás után ellenzéki körökben felütötte fejét az a vélekedés, hogy az Orbán-kormányt már csak valamilyen gazdasági (világ)válság mozdíthatja el a helyéről. Ebben van is valami, hiszen az újabb kétharmadnak feltétlenül szükséges, de nem elégséges feltétele volt az abszurditásig fokozott Soros-propaganda. Kellett hozzá az is, hogy a magyar választók jelenős része relatív létbiztonságban érezze magát, nem függetlenül a kedvező világgazdasági környezettől (akárcsak 2006-ban, amikor éppen emiatt nem működött a Fidesz „rosszabbul élünk” kampánya). A válságra való várakozás azonban mint ellenzéki stratégia édeskevés. Különösen annak ismeretében, hogy az országot egy olyan kormány vezeti, amely kezdettől fogva állandó válságkezelésre rendezkedett be.

A politikának alapvető eleme a konfliktus. Sőt, van olyan felfogás, amely szerint kifejezetten azok a kérdések tekinthetők politikai kérdésnek, amelyek körül társadalmi konfliktus alakul ki. Az a kérdés, amelyikkel kapcsolatban konszenzus jön létre, egyszerűen kikerül a politikai térből (vagy ha mindig is egyetértés uralkodott körülötte, eleve be sem kerül oda). A kiélezett politikai konfliktusok tehát a demokráciának is jellemzői. Éppen ez különbözteti meg a diktatúrától: az utóbbi kiszorítja a politikai térből a társadalmi konfliktusokat, mert ellehetetleníti azoknak a szereplőknek vagy csoportoknak a fellépését, amelyek nyíltan szembehelyezkednek a hatalommal.

Orbán Viktor újabb tizenkét évben gondolkodik. Orbán Viktor a választásba való beavatkozással vádolja a Kúriát. Két mozzanat az elmúlt egy hét eseményeiből, amelyek így, egymás mellé helyezve nyerik el jelentőségüket. Összeköti őket a mérhetetlen cinizmus és a nagyvonalúság teljes hiánya: kétharmaddal győztes kormányfő ne sopánkodjon, hogy elvettek tőle egy mandátumot, és ne üzenje közben az ellenzéknek, hogy nektek meszeltek. De még inkább összeköti őket az a hatalmi logika, amely a miniszterelnököt jellemzi. Orbán Viktor ugyanis már 2010 óta a tőle független intézmények felszámolásával kívánja hatalmának folytonosságát biztosítani.

Mi, magyarok sohasem kaptuk készen a szabadságot. Újra és újra meg kellett küzdenünk érte, ezek a küzdelmek pedig ritkán voltak sikeresek, de sohasem voltak hiábavalók. Ezt idézi fel legtöbb nemzeti ünnepünk, és erre tanít bennünket a történelmi emlékezet. Küzdeni azonban nemcsak a politikai közösség egészének szabadságáért lehet és kell, hanem az egyéni szabadságért is. Némi iróniával akár azt is mondhatjuk, szerencsés időket élünk, mert olyan kormányunk van, amely az utóbbi leckét is megtanítja nekünk. Ma ugyanis a saját bőrünkön érezzük, hogy az egyéni szabadságot sem kapjuk készen soha, hanem újra és újra meg kell küzdenünk érte.