Az áprilisi választás után ellenzéki körökben felütötte fejét az a vélekedés, hogy az Orbán-kormányt már csak valamilyen gazdasági (világ)válság mozdíthatja el a helyéről. Ebben van is valami, hiszen az újabb kétharmadnak feltétlenül szükséges, de nem elégséges feltétele volt az abszurditásig fokozott Soros-propaganda. Kellett hozzá az is, hogy a magyar választók jelenős része relatív létbiztonságban érezze magát, nem függetlenül a kedvező világgazdasági környezettől (akárcsak 2006-ban, amikor éppen emiatt nem működött a Fidesz „rosszabbul élünk” kampánya). A válságra való várakozás azonban mint ellenzéki stratégia édeskevés. Különösen annak ismeretében, hogy az országot egy olyan kormány vezeti, amely kezdettől fogva állandó válságkezelésre rendezkedett be.
A Fidesz első kétharmadát a nemzetközi pénzügyi és a hazai politikai válság alapozta meg. Ez azért sem mellékes, mert Orbán Viktor – mint kiderült, jó néhány lépéssel előre gondolkodva – egész kormányzásának karakterét a válságkezelésnek rendelte alá. A demokratikus politika viszonylag lassú és körülményes műfaj, aminek békeidőben megvan a maga számtalan előnye, válság idején viszont megnehezítheti a döntéshozatalt. A frissen berendezkedett hatalomnak ezért első dolga volt, hogy korlátozza azoknak az intézményeknek a mozgásterét, amelyek az övét korlátozhatták volna, illetve hogy felgyorsítsa a törvényhozás folyamatát. Ennek eredménye, hogy a kormánytöbbség gyakorlatilag pár nap alatt, bármiféle érdemi visszacsatolás nélkül fogadhat el egész ágazatok sorsát meghatározó jogszabályokat. Mindez 2010-ben a válsághelyzetre hivatkozva még indokolhatónak is tűnt, csak aztán – mit ad Isten – valahogy mind a mai napig így maradt.
A válságkezeléshez azonban egy valamire biztosan szükség van: igen, válságra. Ez legjobban akkor mutatkozott meg, amikor 2014-ben a Fidesz három zsinórban megnyert választást követően hirtelen válsághelyzet nélkül maradt. Ekkor egy pillanatra helyreállt az, amit a politika normál állapotának nevezhetünk, s a kormányközeli erőcsoportok nekiláttak nyíltan megvívni addig lefojtott pozíció- és érdekharcaikat. Ennek hatására pedig kiderült, hogy a válságkormányzásra berendezkedett Fidesznek egyáltalán nem áll jól, amikor nincs válság: a határozottság arroganciának kezd látszani, az érdekek ütközése a zsákmány feletti marakodásnak, az urizálás pedig urizálásnak.
Nem meglepő, hogy ebből az örvényből egy újabb válsághelyzet hullámain sikerült kikeverednie a Fidesznek. „Migrációs krízisről” persze – bár maga a bevándorlás valóban Európa egészének jövőjét meghatározó kérdés – csak 2015 közepén beszélhettünk, ezért a kormányzatnak minden erőforrását arra kellett összpontosítania, hogy a hazai választóközönség előtt éveken keresztül fenn tudja tartani a nemzetközi válság látszatát. Ez olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy 2018-ra a korábbinál jóval szélesebb körű legitimációt biztosított az orbáni politikához. Ahhoz a politikához, amely az erős kezű vezetésre, a totálisan központosított döntéshozatalra és a korlátok nélküli hatalomgyakorlásra épül; vagyis arra, ami legfeljebb válság vagy háború esetén fogadható el egy demokráciában, békeidőben viszont ellehetetleníti az értékek és érdekek sokféleségének képviseletét.
Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az orbáni hatalomgyakorlás nem fog konszolidálódni. Az erő és a változatlanságként felfogott stabilitás kultuszának legitimálásához viszont elengedhetetlen az állandó válság, illetve válságtudat. Ez magyarázza a kormányfő felkészülését a migrációs tematika (időleges?) kifulladása utáni időkre, vagyis azt, hogy miért beszél újabban a közelgő európai gazdasági válságról, amelyre készen kell állnunk. Vajon megint Orbán Viktor érzékeli jól a trendfordulót? Nem tudjuk, azt viszont igen, hogy a válságtudathoz nincs feltétlenül szükség válságra. Ha a kormányzati propagandagépezet képes volt közvetlen életveszélyként láttatni a bevándorlás hazánkat közvetetten és hosszú távon érintő folyamatát, akkor a legkisebb gazdasági visszaesésből is megkonstruálható a nagy európai krízis, amelynek közepette csak Magyarország állja a sarat.
És mi van, ha mégis jön a válság? Orbánnak ebben az esetben pont azt kell tennie, amit most csinál: felkészítenie erre az amúgy is állandó válságokra szocializált szavazótáborát. Továbbá bíznia abban, hogy az ellenzék továbbra sem lesz képes erőt mutatni és stabilitást ígérni, amivel magához vonzaná a Fidesztől elpártoló, életszínvonal-érzékenyebb szavazókat. Persze az ellenzék gyengeségében Orbán Viktor nemcsak bízni szokott, hanem tesz is érte. Mi másért volna szükség azokra az eszközökre, amelyeket a kétharmaddal legitimált válságkormányzás kínál?
(Fotó: MTI)
A blog Facebook-oldalán sokkal több tartalmat találsz: kattints ide!
